A magyarságnak a bőrrel való bánni tudása, annak kikészítése, ruházati és használati eszközzé való feldolgozása ősfoglalkozásnak tekinthető. Valószínű, hogy ezek díszítése népünk művészkedésének legrégibb formáiból is sokat megőrzött.
A szíjgyártó (régiesen szíjjártó) az emberi ruházathoz, lószerszámhoz, és a különböző használati tárgyakhoz (például az ülőalkalmatosságokhoz) szükséges szíjazatot készítő és egyéb bőrmunkát is végző mesterember. A szíjgyártó mesterség valószínűleg ősi mesterség a magyarság körében, már a vándorlások idején magas színvonalon ismerhették. A többi bőrműveshez hasonlóan a középkorban a szíjgyártók is maguk dolgozták meg a termékeikhez szükséges nyersbőröket.
A szíjgyártók számos sajátos kézi szerszámmal dolgoztak, mint bőrgyalu, bújtató, cérnavágó kés, csípőfogó, élszedő, félhold-serfelőkés, fenőkövek, festőkészlet, fogólyukasztó, gömbölyűár, görbekés, jelölő körző, rádli, kúpos és lapos fogó, szélezőfa, szurok és méhviasz, tolókés, varróár, madzag vagy cérna, illetve a képen is látható varrószék vagy csikó.
A csikó (vagy varrószék, kösü, küsü) négy lábon álló pad, elöl a csikófejjel, más néven szorítóval. Ennek két pofája közé szorítják a munkadarabot és úgy varrják.
A 19. századi mesterek csak az üzlettel foglalkoztak, inasa viszont reggel ráült a csikóra és estig azon „nyargalt”, azaz varrt szakadatlanul.