Tudod-e?
Február 6. a szegedi papucs napja.
A lábbeli közel 500 éves története a hódoltság korára vezethető vissza.
A könnyű, tetszetős viseletre komoly kereslet volt a Dél-Alföldön, majd a két háború között indult el a szegedi papucs másodvirágzása. 1922-ben lett önálló a papucsos mesterség, amikor négy szegedi mester Ménösi Lajos, Nagy Mátyás, Ótott János és Tuksa Gyula az akkori kereskedelmi miniszternek személyesen mutatta be termékeit.
Az önálló műhelyek 1951-ben a papucsos szövetkezet megalakulásával szinte megszűntek.
A szegedi papucs jellegzetessége a magas sarok, valamint a bársony papucsfej pipacsos-kalászos-búzavirágos hímzése. Készítésének eredeti, megőrzésre javasolt módja a talp és a fej összevarrása majd kifordítása, a sarok kézzel történő felvarrása, amely munkafolyamatokat Bálint Sándor néprajzkutató írta le részletesen.
A varrott, kifordított egylábas papucsok - amikor nincs különbség a bal- és jobblábas papucs között - készítésének legendás mestere Rátkai Sándor volt.
Ő nyilatkozott így:
„Mitől szegedi a szegedi papucs? Elsősorban a hímzéstől. Mezei virágok, pipacsok, nefelejcs, kalász ékesíti. Inaskoromban nem ilyen papucsok voltak, csak egyszerű bársonyból készültek, hímzés nélkül. A hímzett papucs később jött divatba, akkor kezdték ezt a bojtos, szalagos jobb-és ballábast készíteni. Azelőtt forgatós volt, vagyis nem különbözött a jobb a balostól. Ezért mondják, hogy a szegedi papucsnak nincs párja.”
A szegedi papucsot 2018-ban felvették a szellemi kulturális örökség nemzeti jegyzékébe.
